Rudolf Steiner így ír erről a Credo-ban. 

“Minden önösség megszüntetése: ez a magasabbrendű élet alapja. Aki az önzést megszünteti, az örök életet él. Olyan mértékben vagyunk halhatatlanok, amilyen mértékben hagyjuk, hogy önzésünk elhaljon. Az önzés tesz halandóvá bennünket.”

Képes vagyok - e önzetlen áldozatot hozni a másik emberért? Nagy hangsúly van az “ önzetlen” szón. Nemrég múlt el karácsony, talán érdemes visszaidézni egy rövid pillanatra. 

Azt tapasztaltam, hogy a karácsonyi időszakban megszaporodnak az emberi jócselekedetek. Ami egyrészt nagyszerű, mert úgy tűnik van egy belső törekvés a jobbá válásra. Viszont az is igaz, hogy nagyon sok adományozás, jótétemény valójában egy rejtett önzést takar. 

Önzés, mert sokkal inkább szól arról, hogy az adományozó mennyire “ nagyszerű” ember. Persze ehhez megkeresi a megfelelő alanyt, akire irányulhat a dolog, de valójában az adományozóról szól az esemény. 

Legjobban akkor figyelhető meg a jelenség, amikor cselekedetével dicsekszik az adományozó. Felrakja facebookra, elmondja ismerőseinek, megjelenik róla egy pr. cikk, mert számit neki, hogy kiírják a nevét "ha már egyszer adományozott, legyen valami haszna is a dolognak". Ezernyi formája van a finoman burkolt egoizmusnak, ami sajnos jó emberkedésbe van becsomagolva. 

Az igazi mérce nem az adományozás és főleg nem akkor, ha csak a feleslegből ad az ember.  A jóemberséget nem az adja, hogy mit mutat az ember, hanem az, hogy mi a kiindulópontja a cselekedeteinek. Ezek a rejtett dolgok amiknek érdemes utánajárni. 

Engem például az érdekel,  hogy aki adományoz az az ember hogyan  bánik az élete közvetlen szereplőivel? Hogyan bánik a párjával, szüleivel, gyermekeivel? Ha vezető pozícióban is van, akkor például hogyan bánik a munkatársaival? 

Aki önző, az nem becsüli meg ezeket az embereket az életében. Hiszen csak kiszolgálói a kénye-kedvének. Nem veszi észre a párja szemében a szomorúságot, hazudik neki gyakran, gyermekében nem érzi meg a félelmet, amit ő maga generál a hatalma által. Egoizmusában nem becsüli a szüleit sem, akik az életet adományozták neki. De a munkatársait is lustának, megbízhatatlannak, butának titulálja,ítélkezik, miközben semmit nem tud a másikról és valójában nem is érdekli, hisz csak egy eszköznek tekinti a másik embert a saját céljai eléréséhez.

Összességében annyira el van foglalva önmagával, hogy észre sem veszi a másik szükségét, erősségét, tehetségét, nehézségét.

A környezete pedig kiszolgálja különféle érdekből. A pénz, bevétel miatt vagy félelemből, esetleg biztonság iránti vágyból, presztízs iránti vágyból. Rosszul bánik a környezetével, de mégis maradnak az előbb vázolt érdekek miatt.

Ilyenkor kapcsolatban mindenki magányos, mert akinek hatalma, presztizse, pénze van, érzi azért legbelül, hogy nincs szeretve. Ezért is kapaszkodik ezekbe az eszközökbe, mert ezektől kapja az erejét. 

Aki pedig a kiszolgáltatott szerepét játsza nem mer lázadni, nehogy elveszítse a pénz, biztonság, presztízs forrását. Amíg mindegyik fél ilyen félelemben él, addig hazugság, boldogtalanság és magány van. 

Ha valamelyik elkezd változni, lemondani önös vágyairól és/vagy felemelni a fejét a szolgalétből, miközben belül szilárd emberséget és közepet épít ki, felemelkedés történik. 

Lebontódnak a falak, megerősödik a bizalom, önbizalom és ez a változás már utat nyit a szeret számára is a résztvevők között. 

Mert a valódi szeretet ott kezdődik,,hogy a másikra irányul a cselekedetem, miközben önmagamat korlátozni tudom, saját döntésem alapján pedig kész vagyok áldozatot is hozni a másikért. 

Ami azt jelenti, hogy nem annyit adok, nem annyit teszek, ami kényelmes. Hanem a másik szükségének a megszüntetéséért hajlandó vagyok szép csendben többet tenni, többet adni. Nem jó emberkedve, harsogva, hanem észrevétlenül a másik embert felemelve, méltóságának megtartására nagyon figyelve, tenni érte.

Nem sajnálatból, nem azért, hogy “ jaj szegény, hogy járt”. Hanem azért mert együttérzünk vele, mert tudjuk, hogy a nehézség az élet része és mindenkinek más az ami nehéz. Ez a hozzáállás lesz az, ami a szívünket átformálja és össze is köti egymással. Így leszünk valódi kapcsolati hálóban. 

A mindennapok nagyszerű lehetőséget adnak arra, hogy jobbá tegyük magunkat. Csak észre kell venni az apró helyzetekben, hogy hol tudok többet tenni a közös jóért, a jobb jövőért.

Sosem a nehézséggel van a baj, hanem a nehézségre adott válaszainkkal. Találunk-e közös megoldást, időt fordítunk-e a másik ember helyzetének, érzéseinek megismerésére? Segítjük-e a továbblépésben? Vagy csak tovább rohanunk, kergetve saját önző vágyainkat. 

Ha hajlandóak vagyunk kijönni magunkból, csak a saját jólétünkre irányuló állapotunkból és elindulni a halhatatlanná válás útján, akkor bizonyára elégedetten fogunk visszatekinteni az életünkre a végén. Hiszen, azzal a tudattal halunk meg, hogy igaz életünk volt, mert az igazán fontos dolgok bennünk élnek.