Ha a férfi nem kezdeményez, nem akar adni, és/vagy a nő nem akar befogadni attól a férfitől, akkor nem indul el a teremtés köre.

Mert nincs mit átalakítani a nőnek. Ezért a férfié az első lépés, és a második a nőé, pont mint a táncban. A vágy az, ami indítja a kapcsolatot, de egyik mese sem kezdődik azzal, hogy a királylány elindult szerencsétpróbálni.

Lehet nőként kapcsolatot kezdeményezni, mert a mai világban valóban mindent lehet és az a nő aki kíváncsi arra, hogy milyen amennyiben ő kezdeményez, próbálja ki. Semmi megvetendő nincs abban, csak az a kérdés, hogy ez a lépése vajon elvezet-e egy rendezett kapcsolathoz?

Meglesz-e az a férfi-női minőség a kapcsolatban amit szeretne?

Amikor nem működik ez a ,,nő kezdeményez modell" hosszú távon, akkor elkezdenek a nők arról beszélni, hogy nincs egy normális férfi.

Érdemes lehet elgondolkodni ilyenkor, hogy valóban a miatt marad el az első lépés, mert nem ,,normális" a férfi? Vagy valami más lehet az oka annak, hogy nem kezdeményez?
Nagyon gyakran hallható, hogy biztos nem mer, fél. kezdeményezni a férfi. Ha ez igaz lenne és már a kezdeményezésnél nem tud tovább jutni, akkor hogyan fogunk helyt állni az életben, amikor ennél nagyobb horderejű dolgok lesznek? Ilyenkor feltődhetne az a kérdést is, hogy akarna-e közös életet teremteni így és hajlandó lenne-e egy ilyen kapcsolatban gyermeket szülni?

Az a férfi, akitől pedig nem fogadják amit adni akar/vagy nem is akar adni semmit, csak kapni szeretne, arra a megállapításra juthat, hogy nincs egy normális nő.
Ő is vajon elgondolkodik azon, hogy valóban így van-e? Vagy csak saját maga túl gyors, túl nyomulós, túl felszínes stb.?

Ez mind csak tünet. A sztori mindenkinél más, ami közös, a történetekben hogy a gyengeségeink sodornak bennünket ezekbe a helyzetekbe. Ahhoz, hogy másként legyen kívül, belül kell változni, mert a kulcsok bennünk vannak.

Minden találkozásnál ott a lehetőség, hogy a kapcsolat kibontakozzon, lépésről lépésre haladhassunk és ne borítsuk össze az egész kapcsolatnak a rendjét már az elején, például a szerepek felcserélésével.

A szereptévesztés a túlzott önbizalom, önbecsülés vagy ezek hiányából adódik, ami magával hozza a türelmetlenséget, akarást, bizonyítást stb. Ezekkel lenne fontos foglalkozni. Amennyiben nem volt lehetőségünk gyermekként átélni azt, hogy értékesek, szerethetőek vagyunk, jók vagyunk, akkor bizony felnőttként szükséges magunkban kialakítani a helyes érzéseket, valamint megszerezni a helyes önbecsülést ahhoz, hogy méltó életet tudjunk élni. Így lesz az ember önazonos, ekkor nem értékeljük magunkat sem túl, sem alul.

Amikor méltó módon tekintek önmagamra, akkor a másik emberrel is tudok méltó és tiszteletteli módon kapcsolódni. Hiszen nem normális állapota az a kapcsolatainknak, hogy átvágjuk egymást, elzárkózunk egymás elől, taktikázunk. Aki ez utóbbiakkal él, az lemond arról, hogy valódi kapcsolatban legyen, így magányos marad.

Legbelül valamennyien szeretetteli, megbízható kapcsolatra vágyunk, tegyük meg mi magunk az első lépéseket ahhoz hogy így legyen.